Kétszeres volt az érdeklődés a II. Moldvai Csángó Fesztivál iránt a tavalyihoz képest. A szeptember 16-án, vasárnap a Bákótól 30 km-re levő Lábnyikban tartott rendezvényre a környék 15 településéről érkezett a mintegy 250 résztvevő.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által szervezett ízes-színes gasztronómiai és kulturális program a legfiatalabbaktól a legidősebbekig minden csángómagyarnak – és nem csak – egész napos szórakozást és találkozási lehetőséget nyújtott.
Szemétszedés, játék és előítélet-rombolás
A magyarfalusiak, a diószegiek, az újfalusiak, a gorzafalviak, a szászkútiak, a külsőrekecsiniek, a tyúkszeriek, a klézseiek, a budaiak, a diószéniek, a pokolpatakiak, a pusztinaiak és a lábnyikiak mellett két távolabbi helyszínről is érkeztek vendégek. A Konstanca megyei Ojtozról, a legkeletibb csángó településről jött a második legnépesebb, 23 főt számláló csapat, valamint 55 személy vett részt Kovászna megyéből a Tündérvár Székely Nagycsaládosok Egyesülete képviseletében.
Az egyesület egyik tagja, aki néprajzkutatással foglalkozik, elmondta, hogy miért jöttek el másodszor is a székely nagycsaládosok a Moldvai Csángó Fesztiválra: „Keveset tudnak a székelyek a moldvai csángókról, és amit tudnak, az is sokszor hamiskás vagy helytelen feltevésekre épül. Én nagyon fontosnak tartom, hogy mi, székelyek egyfajta anyaországa, hátországa, segítője, támogatója legyünk Csángóföldnek. De be kell látnunk, hogy meglehetősen gőgösen, lesajnálóan szoktunk beszélni a moldvai csángókról, és ezekből az előítéletekből kellene minél többet leépíteni, és felismerni azt, hogy tőlünk keletebbre élnek magyarok, úgy, hogy nincsen magyar tannyelvű oktatás, nincsen magyar egyházi élet… Nekünk nem magunkat kellene sajnálni és siránkozni, hanem megtalálni a feladatot, segíteni és együtt lenni.”
A nagycsaládosok már péntek este megérkeztek a Lábnyiki Táborközpontba, hogy szombat reggel a Let’s Do It, Romania! országos kezdeményezésbe bekapcsolódva frissen és kipihenten álljanak neki szemetet szedni a Moldva közepén, a Szerettől keletre fekvő, ezer lakost számláló településen, ahol csak az utóbbi időben kezdték szervezetten megoldani a szemételszállítást. Az őszi tisztasági projektbe besegítettek a helyi fiatalok is, így együttes erővel több óriás zsáknyi hulladéktól tisztították meg a székelyes csángó falut, amelynek alapítói székelyek voltak, akik új hazát keresve Mária Terézia idejében, az 1764-es madéfalvi veszedelem után települtek ki Csíkból, Gyergyóból, Háromszékről a Kárpátokon túlra.
A szemétszedés után, délután a finom gulyástól megújult erővel sporttevékenységeken és ügyességi játékokat játszva ismerkedtek a lábnyiki gyerekek a háromszékiekkel. Az állomásokon a sikeres feladatmegoldás után aláírásokat kaptak, ezeket pedig mágnesre nyomtatott, róluk készült fényképekre váltották be. A gyerkőcök annyira élvezték a játékokat, hogy többször is végigjárták a standokat, és még sötétedés után is sorbaálltak a rögtönzött fotóstúdióban még egy, meg még egy képet kérve.
Este – mire elkészült az omlós lángos, amit mindenki kedve szerint ízesített – megérkeztek a Fekete-tenger partjáról az ojtoziak, felfokozódott a hangulat, előkerültek a hangszerek, a furulya és a koboz hangja pedig a tábortűztől a táncparkettre csalogatta a táncoslábú ifjakat és időseket. A dalolás éjszakába nyúlóan tartott.
Ízek, imák, szerelmek
Vasárnap már kora reggel felpakolva érkeztek a csángómagyar falvak csapatai, nem sokat teketóriáztak, birtokba vették az udvart, beizzították az üstöket, pattogott a tűz, csattogtak a kések, szorgosan jártak a kezek, a résztvevők többsége a misére is elment, és rövidesen minden falu bográcsában ínycsiklandozó finomság rotyogott.
A pokolpatakiak lucskos káposztát, a diószéniek húsgombóclevest, a szászkútiak húsos galuskát szőlőlevélbe tekerve, a külsőrekecsiniek kásás galuskát, a pusztinaiak húsos, gombás tokányt máléval, a tyúkszeriek kakaslevest, kolbászt, túrós puliszkát, a Konstanca megyei ojtoziak sós halat és halászlét, a klézseiek és a budaiak babgulyást, a diószegiek halászlét, a lábnyikiak galuskát, a székelyföldi nagycsaládosok pedig lecsót főztek. Volt minden, mi szem-szájnak ingere.
Ahogy az lenni szokott, a jó ebédhez itt is szólt a nóta, a 9 zenész felváltva szolgáltatta a talpalávalót, valóságos táncházi hangulat kerekedett, kicsik és nagyok – akik a zene és a tánc szerelmesei – egyaránt sirültek, fordultak, énekeltek és hujjogattak. Az örömtáncot a lábnyiki hagyományőrző csoport bemutatkozó előadása szakította félbe, a felnőttek és a gyerekek tanúbizonyságot tettek arról, hogy ők nem ápolják vagy őrzik, hanem megélik és továbbadják hagyományaikat. A kulturális műsor folytatásaként a Fekete-tenger partjáról érkező ojtozi interkulturális Armonia folklórcsoport mutatkozott be, az asszonyok csángó dalokkal nyűgözték le a közönséget, a fiatalok pedig német táncokat jártak.
Az ojtozi Rujanschi Emanoil monográfus (akivel később videóinterjút láthatnak majd a petofiprogram.hu oldalon, amelyben bővebben elmeséli a legkeletibb magyar település létrejöttét), örömét fejezte ki, hogy eljöhettek a II. Moldvai Csángó Fesztiválra, és megemlékezhettek arról, hogy közel egy évszázada lujzikalagori családok földszerzés miatti áttelepülésével kerültek Moldvából Dobrudzsába, ahol most 700 lelkes közösséget alkot a kb. 40 család.
Cél: a pozitív élmény
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke hangsúlyozta, hogy szándékosan nem főzőversenyt hirdetnek, hanem egy olyan közösségi együttlétnek szeretnének alkalmat adni, amelyen a kultúra, az ismerkedés és a kulináris élvezetek kéz a kézben járva teremtik meg a találkozás örömét: „Már a tavalyi, első Moldvai Csángó Fesztivál felkeltette a célközönség érdeklődését, annál is inkább, hogy a csángómagyarok fogalmazták meg azt az igényt, hogy a legkülönbözőbb helyeken megszervezett csángó fesztiválok mellett ott is legyen hagyománya ennek a kötetlen, vidám társas összejövetelnek, ahol leginkább létjogosultsága van: Moldvában. Itt megmutathatják településeik hagyományos ételeit, viseletét, táncait, dalait. A mai nap sikerét látva bátran jelentem ki, hogy a harmadikat is meg fogjuk szervezni, mert lehetőséget ad az embereknek arra, hogy ismerkedjenek, barátkozzanak, kapcsolatokat alakítsanak ki, szerezzenek tudomást egymásról, fedezzék fel egymás értékeit.”
Az MCsMSz elnöke külön örömét fejezte ki, hogy idén sok új település is bekapcsolódott: „Láttam az itteni, moldvai településekről érkező emberekben a pezsgést, amit az a felismerés eredményezett, hogy igen, ott is vannak csángók Konstanca megyében, és ilyen ügyesen összefognak, hogy még zenés-táncos műsorral is készültek. Ez fel tudja az embert piszkálni arra, hogy igen, érdemes, és ezeket meg kell csinálni, kell folytatni, mert az embereknek igényük van rá, a kultúrájukban, hagyományukban, anyanyelvükben szeretnének előre haladni és továbbadni azt gyermekeiknek, unokáiknak, és ezek fontos dolgok” – összegzett Pogár.
Egy hozzáértő résztvevő számadatokkal támasztotta alá a csángómagyarokkal való foglalkozás fontosságát, és rámutatott a speciális helyzet mibenlétére: „Tudjuk a Tánczos-féle felmérésből, hogy körülbelül 7000 gyerek lehet, aki Csángóföldön valamennyit kapiskál magyarul. Ez egy teljesen speciális közeg, mert a csángómagyarok identitástudata elsősorban nem a magyarságban gyökerezik, hanem a reformkor előtti dolgokat hozza. Az a magyarságtudat, ami bennünk van székelyföldiként, hogy a legfontosabb tulajdonságunk az, hogy magyarok vagyunk, ez bennük nincs meg, ők azt válaszolják erre, hogy katolikusok. És ez hatalmas különbség. Sablonokat nem lehet ráhúzni. Se azt, hogy szórvány, se azt, hogy tömb, se azt, hogy elrománosodott. Nem! Ezek mind nonszensz címkék, amiket erdélyiként vagy kárpát-medenceiként szoktunk használni. De ez teljesen más tál káposzta.”
A néprajzkutató, aki korábban Csángóföldön élt, arra a kérdésre, hogy mi szolgálhat célként az itt tevékenykedők számára, a következőt mondta: „Szerintem a legfontosabb cél pozitív élményt adni az itt élő embereknek a saját identitásukkal kapcsolatban. Jó élményt gyerekek és felnőttek számára egyaránt. Hogy játszunk, mondjuk, és ő ezzel nő fel. És amikor felnőtt lesz, arra fog emlékezni, hogy nagyon jó volt a magyartanárral játszani. Nem fog emlékezni se a zs betűre, se arra, hogy hogy írják a mittudoménmit, de arra igen, hogy ő ott jól érezte magát. Ugyanez a lényege ennek a fesztiválnak is.”
Arról, hogy mennyire volt pozitív élmény a csángómagyaroknak a II. Moldvai Csángó Fesztivál, beszéljenek a képek.
Zárszóként pedig álljon itt a végvári Rujanschi Emanoil felszólítása, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy a legkeletibb magyar település ezennel bekerült a körforgásba, ez a kapcsolat Ojtoz és a moldvai csángók közt ezután is élni fog, és egy gyümölcsöző együttműködés veszi kezdetét: „Egyszer egy tanítónő azt kérdezte: melyik a legjobb nyelv a világon? A kultúra a világnyelve az emberiségnek. Jót, rosszat a kultúrájával fejez ki az ember, ahogy örömet és bánatot is, sőt a reményét is. Beszéljünk hát ezen a nyelven!”
